Most úgy hirtelen rám zuhant valami, ami eddig még ismeretlen volt számomra. Kicsit úgy érzem magam, mint aki egy buborékban lebeg az élete felett, de csak lebeg....nézi, ahogy az életének építőelemei szépen sorban rakodnak egymás mellé, egymásra, de nem tud közbe lépni, nem tud félre dobni egy elemet, sem összetörni, sem kicserélni...csak nézni tudja és csak nézni. Ma szokásosan néztem a facebookot és akkor tetőződött bennem ez az érzés.  A barátaim, a családtagjaim, mindenki jól érzi magát, szuper programokon vesznek részt, együtt vannak. De jó nekik istenem! Én meg itt ülök jó messze és csak ennyi jut, nézhetem. Félre értés ne essék, senkitől nem sajnálok semmit, csak azt sajnálom, hogy nem lehetek a része. És habár tudom, hogy senki sem felejt el, mégis tudom, hogy olyan pillanatokat hagyok ki, ami elszáll és nem jön vissza. Tudom, hogy lesznek mások, lesznek újak....de akkor is. Két év parkolópályán vagyok.

Talán a közel egy év alatt, amióta itt vagyunk, most érzem magam először elveszve. Eddig hatott az újdonság ereje, azok a dolgok, amiket eddig nem ismertem, megismerhettem. Sokat tanultam, tapasztaltam. Még a család hiánya sem gyötört annyira, mert tudtam, hogy ők a biztos háttér, ami ha skypon is, de ott van. A barátok hiánya néha veszedelmesebb volt, de az is enyhült néha. De most valahogy eljött az a pont, hogy nem tudok mit kezdeni magammal és ez nagyon rossz. A kedvem csapong, egyik nap drága ceruzákat és rajzpapírokat veszek, hogy én most nagyon szeretnék rajzolni, a másik pillanatban ötleten kapva varrnék, harmad nap meg ha az időjárás engedi, csak sétálnék. A munkán kívül más rendszert képtelen vagyok beépíteni az életembe. Most 3 nap boldogságom van mert végre takarításra osztottak be, és így szabad az estém. Csak filmezek és vagyok. De valahogy jó. Ma igazából semmi okom nem lehetett erre az elkeseredésre, mert ma csak magyar lányokkal dolgoztunk, sokat nevettünk, sütött a nap (ha épp nem esett) és a munka után a tóparton egy teázással zártuk a napot, a három grácia. Aztán mégis becsapott a magány villám.

Anyu egy hete kijött 4 napra. Nagyon szuper volt! Az időnk is érthetetlenül tökéletes volt, sütött a nap és meleg volt. Volt, akinek  megmutathattam a környéket, akivel beszélgessek, kávézgassak a kedvenc helyeimen és akivel csak ücsöröghettem a hegy tetején egy sziklán. Hirtelen izgalmassá vált Grasmere, újra jártam azokat a helyeket, amiket akár már hónapok óta nem láttam. De minden csoda...esetünkben 4 napig tartott. Anyu haza ment. Miután elment iszonyat zavart éreztem az erőben, nagyon durván rám szakadt a magány. Cikáztak az érzések, a gondolatok, de mindenről. Miután elváltunk az állomáson egy nyitott tetejű buszon utaztam haza felé. Sütött a nap, a táj gyönyörű volt és a kellemes levegő simogatott. Tökéletes pillanat volt! A jegyem egész napra szólt, megfordult a fejemben, hogy megyek még egy kört a busszal, falutól faluig. Megtehettem volna, de nem tettem. Utólag megkérdezem magamtól: Aliz, hol hagytad a "carpe diem"-et?? Várt a buszozás helyet a rutin, a kanapém és a laptop...Néha érzek a hétköznapokban egy pillanatot, amikor kitőrnék és csak tennék, csinálnék, mennék. A leggyakoribb szívet melengető ötlet, az "utazgassunk többet"! De eltelik egy fél nap és realizálódik bennem, hogy az pénzzel jár, amit gyűjtünk, amivel célokat lehet elérni, amikért itt vagyunk. Őszre az egyik célom ki lesz pipálva, kifizetem a diákhitelt. Utána közel a nullára kerülök, ami még egy kíhivás lesz, hogy onnan annyira tornázzam fel magam, ami a következő célokat finanszírozza. És persze közben jönnek majd az élet játszmái. Légy boldogabb,  néha vegyél valamit, vagy utazzunk inkább...de miért is vagyunk itt kint? Nem utazunk, ne vegyél! Légy boldog a környezetedben! Ami egy darabig működik is, mert a táj szépsége még a mai napig gyógyír tud lenni a lelki gondjaimra és a letörtségre. De ez is véges tud lenni. Néha elég nehéz úgy boldogak lenni, hogy tudod, hogy jól keresel, de azt még nem élvezheted, annyira, mert meg van mindennek az ideje, fontos az időzítés. De amíg, az élet ezen oldala töltődik, várva a katarzisra (haza menni és a céljaimra fordítani), addig a másik hibernálódik és meg áll az idő (emberi kapcsolatok). Szóval visszatérve, igen lány vagyok, a pénzköltés boldogít. Szóval remélem ősszel ha haza látogatok és kifizetem a diákhitelt,( jó sok pénzköltés) akkor kurvára boldog leszek!!! Az, hogy látom a családot és a barátokat, már szinte mellékesnek fog tűnni, na jóóó neeem :) - hűűű ez az első smiley, ami ma belecsusszan a bejegyzésbe, hátha most már pozitívabb hangot sikerül megütnöm...- Visszatérve anyura....most még jobban hiányzik, szóval óvatosan látogassatok meg! 

Most felmerülhet bennetek esetleg, hogy ha ilyen lelki válságokon megyek keresztül, akkor hol segít vagy vesz részt ebben Olivér. Ő természetesen továbbra is az életem része, de ezek a játszmák bennem mennek végbe, a hangom, csak az én fejemben tombol, csak én tudok vele mit kezdeni. Lehetséges a külső segítség, de mindenkinek magának kell rendezni a saját ügyét, just my business! Nyílván Olivérnek is vannak hasonló játszmái, az ő hangja neki duruzsol. Elmondhatjuk egymásnak, támogathatjuk egymást, ez a legtöbb, amit lehet tenni, ebben az ügyben.

Még egy dolgot megemlítenék. A születésnap. Soha ne higgyetek annak az embernek, aki azt mondja, hogy nem érdekli a születésnapja, nem számít. Ez kamu. Én nem mondhatom, hogy egyedül voltam, nem mondhatom, hogy nem ünnepeltek meg, olyanok is megemlékeztek róla, akitől nem vártam. De a magányosság kicsiny manója ott duruzsolt egész nap a fejembe. Hiányzott a család! Mikor anyu itt volt, étteremben vacsiztunk, ezzel ünnepelve az én és az ő szülinapját. A pincér srác, a kolléganőm barátja. Valahonnan tudta, hogy szülinapom volt, rá is kérdezett. Nem nagyon ismerem a srácot, párszor beszéltünk és mégis elintézte, hogy a desszertünk gyertyával lett felszolgálva. A szomszéd asztalnál elkezdték énekelni a Happy Birthday-t, hihetetlen pillanat volt :) Az nap estére, a szülinapomtól számított 4. napra, valahogy mégis megnyugodott a születésnapos lelkem! 

Mostanában a munkában is sok a lelkiteher. Vannak előrelépéseink, rendelést veszünk fel, bározunk. Ez mind szép és jó, de mellette van pár kolléga, aki beárnyékolja ezt. Most nem kezdeném nagyon hosszan mesélni. Irigyek? Vagy csak ennyire sekélyesek...nem tudom. Konkrétan nem tesznek keresztbe, csak az amit tesznek, vagy rosszabb esetben nem tesznek, na az veri ki a biztosítékot. Talán nem kéne ezzel annyit foglalkozni. Versengeni sem kéne, hisz több fizetést nem kapunk, ha több a felelősség, akkor sem. Csinálni kéne a dolgunkat, aztán csókolom. Habár ez sokszor nehéz, hisz akinek egy kis ambiciója van, és egy kis törtetéssel is megáldott, az nehezen állítja be magát a sorba, esetleg még előre is engedjen valakit?? Na azt már nem! Ez is a minden napi dilemmáink részei. Hagyni vagy nem? Nem beszélni róla vagy beszélni? Kiszúrni vagy leszarni? Fárasztó! Én csak azzal pórbálom magamat nyugtatni, hogy hülyék mindenhol vannak. Ha új lesz a munka helyed, vagy egy másik országba is mész. Hülyék mindenhol teremnek.

Nem lett túl happy ez a bejegyzés, de ez is az élet része ide kinn. Viszont a kedvem kicsit talán jobb lett, hogy kiírtam magamból. 

Carpe diem....talán ezért kéne magamra tetováltatni, hogy soha ne felejtsem el! Ha erre a fájdalomra vállalkoznék, akkor csak is ezt varratnám magamra, semmi mást! Anyu azt mondta, hogy már lehet, hisz már ki sem tud rakni a lakásból (régen ezzel fenyegetett), már kint vagyok :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.